Dr. Jablonkay István: A solymári rózsalakodalmak.

(1979)

A rózsalakodalom

A rózsalakodalom hagyománya közel száz évvel ezelőtt keletkezett. Nem népi eredetű, mint annyi más, a gainai leányvásár, mohácsi busójárás, vagy a balatonfelvidéki szüreti, vagy alföldi arató ünnepélyek, ezt gróf Karácsonyi Guidó, Solymár, Vörösvár, Szentíván földesura alapította és fia gróf Karácsonyi Jenő évtizedeken át, egészen az első világháborúig fenntartotta.

Rudolf trónörökös és Stefánia főhercegnő házasságkötésének emlékére, két évvel az esemény után alapítványt tett, amelynek kamatait, évente előbb 600, később 1000 koronát ajándékozott annak a tisztességes hajadonnak, akit az erényjutalomra az elöljáróság és arra kijelölt bizottság érdemesnek tartott. Sokszor sorsolás döntötte el a több, egyformán érdemes leány között azt, hogy ki is részesüljön az erény-díjban. A Solymáron kezdődött rózsalány esküvő háromévenként ismétlődött meg Solymáron, míg a közbeeső két évben Vörösváron és Szentívánon zajlott le hasonló látványos, ünnepélyes keretek között.

Az ünnepségnek két része, a rózsalány megkoronázása és a rózsalány esküvője szorosan kapcsolódott egymáshoz, egy egyházi szertartás keretei között. A nagymise végén került sor a rózsakorona megáldására, majd a nászanya, az alapító gróf által erre felkért úriasszony, valamelyik nevesebb személy felesége, feltette a menyasszony fejére a rózsakoronát. Ezt az aktust követte a megkoronázott rózsalány és vőlegénye esketése. A szertartást azonban nem csak követte a népünnepély, sok-sok tánc, zene, hanem meg is előzte többnapos lázas előkészület és igen látványos felvonulás.

A rózsalakodalom bár nem a solymári népszokásból fejlődött ki, de a lakosok hamar elfogadták és a későbbiekben meggyökeresedett az ünnepelni szerető solymári nép körében. Az eltelt három évtized alatt a Solymáron 1882-ben kezdődött rózsalány ünnep utoljára 1912-ben ismétlődött meg, igy Solymáron 11 rózsakoszorúzás és esküvő volt. Az ünnepségek mindenkor fényes külsőségek között zajlottak le és az előkelő vendégsereg meghívásáról maga a hagyományalapító gróf gondoskodott. Vörösváron 1913.-ban tartották a 11. - ik rózsakoszorúzást és lakodalmat.

A solymári rózsalány koronázásáról korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy igen nagy érdeklődés kísérte a látványos ünnepséget, és a fővárosból és a környező falvakból is igen sok kiránduló, látványosság kedvelő ember látogatott el Solymárra ezen a napon. Pedig Solymárt ebben az időben csak fogaton lehetett elérni, mert a vasútvonalat csak a század utolsó évében építették meg, igy akinek nem tellett fogatra, gyalogosan érkezett a szomszéd községekből, és ilyen is akadt szép számmal.

A Bécsi út felől érkező vendégeket már a község határában fogadta (a Szarvas csárdánál) a fehér pikézubbonyos, piros vállszalagos legényekből álló lovas bandérium, élén a szolgabíróval, aki nyeregből üdvözölte a nászanyát, az alapító grófot és a hintósoron érkező vendégeket. A község szélén felállított figyelő az üdvözlés alatt elsütögette a közelben földbeásott mozsárágyukat, ezzel is fokozva az üdvözlés ünnepélyességét.

Ezután megindult a menet a falu felé, elől a lovasbandériummal, majd az azt követő kocsisorral. A következő állomás a község szélén álló diadalkapunál volt. Itt a község jegyzője köszöntötte a nászasszonyt, a kíséretében érkezett gróffal, és fényes kíséretükkel együtt. A diadalkapu zöld gallyakkal, nemzetiszínű zászlókkal és „Isten hozta vendégeinket” felirattal fogadta az érkezőket. Ez a mai Takarékszövetkezet táján állt. Innen a vendégek a közeli „helység házába” mentek, ahol rendbe hozták poros ruházatukat, illetőleg a hölgyvendégek átöltöztek. A diadalkaputól a vendégeket a tanácsházáig, majd onnan a menyasszony házáig, és végül a templomig kísérte menet és vissza a lakodalom színhelyére, a solymári egyik fúvószenekar, szolgáltatva vidám hangulatot keltő verkli muzsikát; ahogy egy korabeli szemtanú újságíró nevezte, pántlikás, rozmaringos kalapokkal és ruhájukon jelvényekkel díszesen.

Amerre a menet haladt, a Solymáron már úrnapi körmeneteknél is alkalmazott zöldgally díszítéssel, és mesterséges sövénnyel dekorálták az útvonalat egész a templomig, a házak ormára pedig nemzeti zászlókat tűztek, a nagyobb pompa kedvéért. A tanácsház előtt gyülekező fehérruhás iskolás lányok nagy csoportja párosával, nagyság szerint gondosan elrendezve, elől a legkisebbek, hátrább az egyre nagyobbak, képezték a menet élét, míg a sor mellett fehér zubbonyos pántlikás, rozmaringos vőfélyek, kezükben pántlikával díszített talpas borosüvegekkel, vidám „ hijjuzva” (itt, ott egy rövid időre beugorva abba a házba, amelyben kifelé nyíló külső ajtaja mögé rejtőző, díszlövést adó puskás volt, hogy megitassa az ősi hagyomány szerint a jó savanyú solymári borral ) haladtak.

A falu népe már korán talpon volt ezen a nevezetes napon, és teljes ünneplőbe öltözve várta a díszes fogatsor megérkezését. Többségük a házak előtt állt, de a jegyző, bíró és a képviselő testület teljes számban, sok helybeli érdeklődő kíséretében a tanácsházánál várta az érkezőket, majd a menetben a nászasszonyt vivő, libériás kocsis hajtotta, díszes grófi, címeres landauer hintó után gyalog menő grófot és más előkelőségeket követve, a menyasszony házához vonultak. Itt volt a falu apraja, nagyja, a más utcabeliek, amerre nem vonult a menet. Itt várta a mátkapár a grófot és a nászanyát, valamint a kíséretüket. Itt tolongott az a sok

226

budapesti és vidéki érdeklődő, aki szemtanú akart lenni a Magyarországon első ízben megtartott rózsakoronázáson és esküvőn.

A menyasszony házának belső szobájában várakozó mátkapárhoz a gróf intézett rövid beszédet, emlékeztetve a rózsalakodalom hagyományának kapcsolódását a trónörökös pár esküvőjéhez, majd bemutatta a jegyespárt a nászasszony tisztét betöltő Erdődyné grófnőnek. Ezután elindult a menet. Az élen a lovas bandérium tagjai ficánkolódtak paripáikkal, utánuk következtek a fehér ruhába öltözött iskolás koszorús lányok, majd a felnőtt hajadonok. Ezután következett a díszes hintó, amelyben a nászanya grófnő mellett a menyasszony foglalt helyet. Velük szemben két fehérruhás nyoszolyólány ült. A hintót itt is gyalog követte a gróf és a másik násznagy a vőlegénnyel, majd utánuk a meghívottak. Falubeliek és más érdeklődők, kirándulók. A hosszú menet a templomig feldíszített utcán vonult, majd a házaik előtt állók is csatlakoztak a menethez.

A templom előtt az első rózsaesküvő alkalmából, a járás összes papjai díszes ornátusban várták az akkori Magyarország három bíboros érsekének egyikét, Dr Hajnald Lajost, aki lovas bandériumtól kisérve mozsárágyúzás és harangzúgás közepette érkezett a templom elé. Őt köszöntötte Glázer József plébános, majd rövid ceremónia után a bíborossal az élen a násznép bevonult a már zsúfolásig megtelt templomba. Előbb Glázer plébános mondott ünnepi nagymisét és szentbeszédet, amely után megáldotta az oltárra tett rózsakoronát, és utána átnyújtotta a nászanyának, aki a szentélyben felállított baldachinos trónuson ült, jobbján a rózsalánnyal, baloldalán az egyik fehérruhás mirtuszkoszorús nyoszolyólánnyal.

A grófnő ezután az eléje térdelő rózsalányt megkoronázta, és az megkoronázott fővel állt vőlegényével a szentélyben az oltár elé, miközben az orgonán halk prelúdiumot játszott Róth József akkori kántor. Ekkor kelt fel a díszes ornátusú bíboros érsek a szemben felállított másik trónusról, és megkezdte az esketési szertartást. Az esküvő alatt is, mint ahogy a mise közben a környező községek kántoraiból alakult énekkar énekelt. A szertartás közben a bíboros beszédet intézett a jegyespárhoz, intve őket arra, hogy az erények igazi jutalmukat a mennyben nyerik el.

A szertartás után a fiatal pár, a gróf, a bíborossal és nászasszony grófnővel a menyasszony házához hajtatott, ahol a fiatal párt és az örömszülőket az az azóta sem ismétlődő megtiszteltetés érte, hogy a bíboros, a gróf és grófnő legyen az ünnepi ebédnél vendége a földműves családnak. Ötűknek az örömszülők szolgálták fel az ebédet, amely bizonnyal oly választékosan készült, hogy a magas vendégek ízlésének is megfelelt.

A násznép ez alatt, szintén régi hagyomány szerint az udvaron felállított lombsátor alatt ette a finom lakodalmi ebédet, amelyhez szórakoztató zenét a helybeli fúvószenekar szolgáltatott. A gróf meghívott vendégei részére a tűzvész után épített új katolikus iskolában, egyik tanteremben teríttetett mintegy 30 személy részére, igy többen nem jutottak helyhez a meghívottak közül. Az első rózsalakodalom napját, borzalmas porvihart keltő szélrohamok zavarták meg, mind a násznép felvonulását, mind pedig a lombsátor alatt folyó ebédet és táncmulatságot. Korabeli szemtanú feljegyzése szerint azonban a solymári nép nyilván már hozzáedződött az ilyen viharos napokhoz és nem igen zavartatta magát, és ha a templom mellett tartandó délutáni népünnepély el is maradt, az enapi solymári vásárt megtartották. Az első rózsalakodalom megtartására a trónörököspár esküvőjének második évfordulóján, 1882. május 10-én került sor. Az első rózsalány Thaller Borbála, férje pedig Milbich Mihály, mindketten földmives családok gyermekei.

A következő lakodalomra 1885-ben került sor. Ez már külsőségeiben valamivel egyszerűbb volt, a vendégsereg kisebb, és az alispán násznagy szerepét a szolgabíró töltötte be. Az első esetben, a templomban átadott erénydíj összege 1000 korona volt, a másodikon már csak 600 korona, a nászanya a másodikon Matyók Bencéné, a szolgabíró felesége volt Erdődyné grófnő helyett. Az esketést végző Glázer József plébános volt. Az 1885. május 10-én megtartott esküvőn a rózsalány Erck Teréz, férje Poshovszky Márton volt és a 600 korona erénydíjat a plébánián adta át a plébános.