Mikszáth Kálmán

Gróf Karátsonyi Guidó 

Ne rántsák mosolyra a szájukat olvasóim - nem jön most ez a név, mint a legtöbbször, valami derült, mulatságos ötlet vagy eseménnyel kapcsolatban - sõt ellenkezõleg, nagyon is szomorúval: Buziásról azt jelentik, hogy a gróf ott ma délelõtt meghalt.

Ha közéletünknek nem is egyik legnagyobb férfia hanyatlott vele sírba, hanem mindenesetre egy jó, derék ember halt meg benne, aki nagy vagyonnal lévén megáldva, abból sokat juttatott a szegényeknek és a közcéloknak is.

Daliás magatartású, izmos, Herkules termetû férfiú volt, ki egész életében mindenkinek kellemes volt, rosszat soha nem tett, de jót nagyon gyakran. Feltûnõ alakja s bizonyos eredetiség, mely lényét jellemzé, nagyszabású adományai (ezek közt a legnagyobb a trónörökös születése alkalmával az Akadémiára adott százezer forint) tették õt ismeretessé a nyilvánosság elõtt.

Már elõbb is harmincezer forintot ajándékozott volt az Akadémiára, mely nevét népszerûvé tette. Az utóbbi adomány azonban, melyet a császári kormány rendelkezésére bocsátott, s az juttatta az Akadémiának, az akkori idõk szelleméhez képest nem találkozott tetszéssel, sõt inkább ellenkezõleg. S azért csinálták rá akkoriban azt a sikerült élcet: »Karátsonyi Guidó jó üzletet csinált. Harmincezer forinton vette a népszerûségét és százezeren adott túl rajta.«

Pedig ez a százezer forint jó kamatokat hajtott azóta a nemzetnek: ez képezi az Akadémiánál a Karátsonyi-díj alaptõkéjét.

Az irodalmat és a mûvészeteket különben is szerette, palotája éppúgy, mint a Lipthay báróé, valóságos tárháza volt a képeknek és mûtárgyaknak. A mûvészeket gyakran segítette tanulmányaik folytatásában. Nem volt az a jótékony cél, amelyhez hozzá ne járult volna kisebb-nagyobb adománnyal. Kivált jótékonyságáért emelte õfelsége a gazdag urat, ki apjától, Karátsonyi Lipót torontáli alispántól öröklött roppant vagyonát még neje, Marczibányi Mária vagyonával is gyarapította, 1858-ban grófi rangra.

De természetesen csak osztrák gróf lehetett akkor, s így õ is azok közé tartozik, akik kétszerre lettek meg mágnásokká; a király nemrég a magyar korona országaira is kiterjesztette grófságát, úgyhogy most már õ is tagja lett volna a fõrendiháznak.

A katolikus egyház szintén egyik buzgó és támogató hívét vesztette benne, ki sokat tett, kivált a katolikus iskolaügyért, de templomokat és plébániákat is épített birtokain.

Sõt nemcsak itthon találhatni meg jótékonyságának nyomait, hanem messze Jeruzsálemben, hol egy katolikus imaházat alapított, s nagy adománnyal gazdagítá az ottani kórház tõkéjét, midõn arra utazott.

Kitüntetéseket hozott haza ezért. IX. Pius pápa a Krisztus-renddel, a jeruzsálemi patriarcha pedig a szt. sír-renddel nyilvánította elismerését a bõkezû fõúr iránt.

Az alkotmányos éra óta gyakran látjuk õt résztvenni a politikai mozgalmakban: nagy számot itt nem tett soha, de éppen szerénysége s visszahúzódása a szerepvivéstõl tették õt szeretetreméltóvá. Mert a nagyúri képviselõk a legtöbbször igen alkalmatlanok pártjuknak, midõn vagyoni állásuk és nem képzettségük arányában kívánnak osztozni a szerepekben, melyek a mai világban lassan-lassan munkával kezdenek már járni. - Mint képviselõ a szentgyörgyi választókerületet szolgálta a szabadelvû párt soraiban, buzgón járt az illésekre, s a delegációban legújabban a tengerészeti bizottság elnöke volt.

A kedélyesség rózsaszín zománcát a »solymári leányerénydíj« vonta az öreg grófra a közönség szemében.

Egy tetemes összeget tett le a gróf - mint azt olvasóink tudják -, melynek kamatjaiból minden évben megtartatik a solymári rózsaünnep: s azon kiosztatnak a legerényesebb sváb lányok közt a tekintélyes összegû erénydíjak.

De bármily operettszerû legyen is a gróf ezen alapítványa, annak is megvolt a maga szép indoka: egy régen elenyészett népszokást föleleveníteni.

Karátsonyi köztiszteletben élte le napjait; bár sokat humorizálták az élclapok, soha komoly támadás nem érte. Mert sok mulatságos volt benne, de semmi gáncsolnivaló. A korona is újra meg újra kitüntette: 1881-ben õfelsége valóságos belsõ titkos tanácsosnak nevezte ki.

A legutolsó évben visszavonult a politikától, fiának, a tehetséges gróf Karátsonyi Aladárnak engedve át a tért, s azontúl már hanyatló egészsége folytán is ritkán volt látható csak a színház maradt meg állandó szenvedélyének.

Ott üldögélt esténkint páholyában (mind a két színházban páholyt bérelt), egy darabig nézte az elõadást, s aztán szép csendesen alákonyult a feje, elaludt.

Egész arca az álmosságot fejezte ki, szempillái örökké be voltak hunyva félig, s fejével, melyet gyéren lengett körül hosszúra hagyott haja, mihelyt leült, rögtön bóbiskált.

Az volt a rendes neve: a »nagy alvó«.

Most már aztán kialudhatja magát unos-untig.

Pedig még nem volt nagyon öreg. Most töltötte be a 68-ik esztendõt.

Méltó, hogy sokáig kegyeletesen emlékezzünk meg róla mindnyájan, nemcsak a hozzátartozói.