Romló kastélyok, fogyó birtokok

A Karátsonyiak története

Vörösvár korábbi földesurai

A magyar arisztokrácia közel ezer évig meghatározó szerepet játszott Magyarország történetében. Legkiválóbb nemesi családjainkra, e családok kiemelkedő személyiségeire ma is úgy tekintünk, mint nemzetünk eleire, „nemes”-eire: azaz – a szó egy másik jelentésében erkölcsi kiválóságaira. Történelmi tanulmányainkból ugyanakkor ismerjük azt az eróziós folyamatot, amely az arisztokrácia gazdasági súlyának csökkenéséhez, történelmi szerepének elvesztéséhez vezetett.

A II. világháború után felnőtt generációk, a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer gyermekei már szinte természetesnek vették, hogy az úgymond a „történelem sülylyesztőjébe” került arisztokráciáról an block megvetéssel, gúnnyal, jobb esetben szánalommal lehetett szót ejteni. Az énekórákon az agyakba vésett „királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák” értékítéletet nehéz kitörölni, s a balanszot helyreállítani a nemesség történelmi szerepének objektív megítélésében. Amikor Pilisvörösvár földesurairól – különösképpen a legutolsó arisztokrata családról, a Karácsonyiakról szólunk – ez a történelmi igazságtétel is vezérel minket.

Pilisvörösvár területe közvetlenül a török kor előtt a Podmaniczky család birtokában volt. Amikor 1689-ben az első német telepesek megérkeznek a pusztává lett vidékre, még láthatják annak a kastélynak a romjait, amelyet középkori oklevelek „Kisszantho castellum”-ként említenek. (Kisszántó vagy más néven Királyszántó nagy valószínűséggel a mai település helyén vagy annak közvetlen közelében terült el.) Egy 1696-os összeírás is megemlíti a Podmaniczkyak hajdani kastélyát, amely "már egészen összeomlott, csak a jó anyagból épített boltozatos pince sértetlen még, nagysága ca. 10 öl hosszú és 2 széles".

(Fogarasy-Fetter Mihály nemrégiben Kovács Zsolt tűzoltóparancsnok segítségével megmérte annak a pincének a hosszát és szélességét, amely a tűzoltószertár alatt húzódik, s a mértékegységek átszámítása után kiderült az a tény, amit már régóta gyanított: a pince méretadatai megegyeznek az 1696-os összeírásban közöltekkel. Ha ez igaz, akkor ez a pince Pilisvörösvár legrégibb, közel 500 éves épülete, ami műemléki védettséget érdemel.)

Pilisvörösvárt még a törökök uralják, amikor 1649-ben III. Ferdinánd király adományozó levelet ad gróf Csáky Pálnak, amellyel Tata és a környező falvak (köztük Pilisvörösvár) birtokosává teszi. Vörösvárt azonban csak a törökök kiűzése (1683) után veheti birtokba. Tisztában volt azzal, hogy földjei mit sem érnek, ha nincs, aki azokat megművelje. Kérésére érkeznek német telepesek a Fekete-erdő vidékéről a teljesen pusztává vált vidékre. Gróf Csáky Pál érdeme tehát a betelepítés megkezdése. 1989-től ismét vannak lakói Pilis-vörösvárnak. Az élet lassan újraindul, a mezőgazdaság feléled.

A templom és a plébánia régi képeslapon

1696-tól Franz Josef Krapff bécsi udvari tanácsos a település földesura. A templom már az ő idején épül. A betelepítés tovább folyik, de most már leginkább Bajorországból érkeznek földművesek, hogy szerencsét próbáljanak az új hazában. A birtokot később gróf galántai Esterházy József, majd nádasi Tersztyánszky József esztergomi alispán veszi meg.

Utóbbi halálával, 1769-ben több más faluval együtt Pilisvörösvár is a Majtényi család birtokába kerül. Majtényi Károly földesúr és a német telepesek viszonya nem volt felhőtlen.

„A Majtényiek idején nemcsak irtvány- és tartalék földeket vettek el, hanem a közös legelőkről is kiszorították a jobbágyokat. 1826-ban a vörösvári és solymári parasztok panaszt tettek, hogy a földesúr akadályozza őket a közös legelők használatában. Csak a földesúr szarvasmarhái legelhettek rajtuk. A megye utasította Muslay Imrét, a helyettes szolgabírót, hogy hívja össze az úriszéket és az vizsgálja meg az úrbéri szerződés alapján vagy egyéb módon, hogy a panaszok elintézést nyerjenek. Muslay az akkor szokásos szerint csak három év múlva reagált a panaszokra” – olvasható Fogarasy-Fetter Mihály Pilisvörösvár története és néprajza című monográfiájában.

Mivel Majtényi Károly végrendelet nélkül halt meg, a család tagjai összevesztek az örökségen. Hosszas viszálykodás után a vörösvári birtokot ifjabb Majtényi Károly szerezte meg.

A Majtényi család házasság révén kapcsolatba került a Madách családdal. (Madách Imrének, Az ember tragédiája írójának édesanyja Majtényi Anna volt.) Egy régi birtoktérkép szerint a Madách család nevén is voltak bejegyzett birtokrészek Pilisvörösváron.

A Majtényi család néhány tagja – köztük Madách Imre anyai nagyszülei és gyerekkorban elhunyt nagynénje - a plébániatemplom oltára alatti kriptában nyugszik.

A Majtényiakat a Marcibányiak követték a pilisvörösvári földbirtokosok sorában.

A Karátsonyiak

1867-ben váltak e vidék (Pilisvörösvár, Pilisszentiván, Solymár) utolsó földesuraivá a Karátsonyi család tagjai. A pilisi birtok több más birtokkal együtt házasság révén szállt a Karácsonyiakra. (Gróf Karátsonyi Guidó felesége Marczbányi Mária volt.)

Az egykori nagy kiterjedésű birtok a XX. század közepére megfogyatkozott, a maradékot az államosításkor vették el a családtól. Az utolsó gróf, Karácsonyi-Keglevich Imre szegényen halt meg a hatvanas évek elején.

A vörösvári plébániatemplom tornyán
lévő terakotta Karátsonyi-címer

Az örmény eredetű, erdélyi család a XVIII, században tesz szert tetemes vagyonra. Címeres nemeslevelüket 1718-ban III. Károlytól nyerik. A család jelmondata ez volt: Pietate, honore et perseverantia: Odaadással, tisztelettel és állhatatossággal!

A család egyik tagja, nevezett Karátsonyi Adeatus az utolsó törökellenes háborúban szerzett érdemeiért királyi adományként megkapta a Torontál vármegyei Beodrát. Innen származik nemesi előnevük. A beodrai Karátsonyi (vagy Karácsonyi) családnak fénykorában csak itt, a Bánságban 17 000 hold földje volt. Számos birtokuk volt még Erdélyben (pl. Karátsonyifalván és Karátsonyiligeten) és Magyarország más részein is.

A család egyes tagjai nemes lelkű adományaikkal vívtak ki maguknak tekintélyt és elismerést. Karátsonyi Lázár Torontál vármegyei alispán például 10 000 forintot adományozott 1852-ben a Ludovikának. A Karátsonyiak építtették többek között a beodrai templomot is. (E templom szentélye alatt vannak eltemetve a család Beodrán elhunyt tagjai.)

A Karátsonyiak hagyományosan pártolták a művészeket. Munkácsy Mihály többször is megfordult Beodrán, s igen jó barátjává vált a családnak. A jótékonykodás és művészetpártolás legjelesebb képviselője gróf Karátsonyi Guidó volt.

Gróf Karátsonyi Guidó, a mecénás

A XIX. század egyik legnagyobb művészetpártolója, mecénása Karátsonyi Guidó volt. Vörösvár egykori földesura 1817-ben látta meg a napvilágot, s alig múlt negyven éves, amikor „jótékony és hazafias nagyszerű áldozatai elismeréséül 1858-ban ausztriai birodalmi grófságra emeltetett”. 1866-ban országgyűlési követnek választják. 1874-ben megkapja a magyar grófi címet is.

Neve inkább alapítványai és adományai, mintsem tekintélyes vagyona és politikai szerepvállalása révén vált ismertté. 1858-ban 2000 forintot adományozott a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának. A Magyar Tudományos Akadémiának irodalmi célokra 30 000 forintos alapítványt tett. 10 000 forintot adott „oly célból, hogy az összeg kamatai a legjobb színdarab szerzőjének adassanak ki.” A jutalomért – amely 200 arany volt – felváltva komoly drámai művek s vígjátékok pályázhattak. A jutalmat a viszonylag legjobb mű csak akkor kaphatta meg, „ha drámai, színi és nyelvi tekintetben is kitüntetésre méltó” volt.

Gróf Karátsonyi Guidó (jobboldalt) előkelő társaságban

Gróf Karátsonyi Guidó Rudolf trónörökös születése alkalmából újabb, 100 ezer forintos jótékony célú alapítványt tett.

A magyar irodalom több jeles alkotása született meg az ő mecénási tevékenységének köszönhetően. Arany Jánosnak is a Karátsonyi-féle jutalmat ajánlotta fel az Akadémia azért, hogy lefordítsa Arisztophanész vígjátékait. (A mű így Karátsonyi Guidó adományának köszönhetően jelent meg 1880-ban.) Tagja volt a Színészeti Tanoda létrehozása körül buzgólkodó választmánynak is – többek között báró Eötvös József társaságában.

Az 1850-es évek második felében Budán, a Krisztinavárosban épített pompázatos palotájában igen értékes magánképtárat hozott létre, főleg barokk festők műveiből. A gyűjtemény egyik legértékesebb festménye Jacob Jordeans Bűnbeesés című alkotása volt.

A romantikus külsejű, neobarokk belsejű reprezentatív palotában – amely a kortársak szerint Budapest egyik legpompásabb épülete volt – színháztermet is építtetett, ahol a kor jeles színművészei léptek fel.

(Ez a káprázatos épület a rövidlátó politika áldozata lett. 1938-ban ugyanis lebontották, hogy a náci Németországnak tett gesztussal, Hitler jóindulatát megnyerendő birodalmi német iskolát építsenek a helyén. Az iskola persze soha nem épült meg.)

A Krisztina körúti palota

A vörösváriak gróf Karátsonyi Guidó nemes lelkületét leginkább az 1881-ben tett erénydíjából ismerhették meg. Ezt a díjat a franciaországi erénydíjak mintájára hozta létre vagyontalan, de jó erkölcsű leányok kiházasítása céljából 20 ezer forint összeggel. A kamatokból évenkénti váltással vörösvári, solymári és szentiváni rózsaleányok részesültek. A rózsaleányok esküvője nagy esemény volt, ahol világi és egyházi előkelőségek társaságában személyesen a gróf is megjelent. A jelentős vagyonnal rendelkező gróf az egyházat is bőkezűen támogatta, ő építtette például a szegedi Jézus Szíve plébániatemplomot is.

Gróf Karátsonyi Guidó 1885 szeptemberében hunyt el. Halálakor Mikszáth Kálmán is megemlékezett a magyar irodalom és művészet egyik legjelesebb mecénásáról.
(Gróf Karátsonyi Guidó)

A rózsaleányok

A rózsa a szerelem szimbóluma. A népköltészetben a leggyakoribb szerelmi jelkép. A szerelmesek régebben gyakran így szólították egymást: édes rózsám! Petőfi híres juhásza is így búcsúzkodik szerelmétől: Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.

Rózsaleányoknak nevezték a XIX.-XX. században azokat az erényes életű, istenfélő, szűz hajadonokat, akiknek szeplőtlenségüknél csak szegénységük volt nagyobb - így méltán nyerték el az uraság által alapított erénydíjat, amelyből férjhez mehettek egy rendes, becsületes legényhez.

A mesébe illő hagyományt állítólag egy csalódott apa teremtette. A Párizs melletti Enghien kastélyának ura, La Coussaye márki lányának hozományát ajánlotta fel 1860-ban erényes szüzek ilyeténképpen való megjutalmazására, ha már az ő lánya letért az erény útjáról. A tekintélyes summa kamataiból évenként egy leány tudott férjhez menni. A díjat egy kis rózsakoszorú jelképezte.

Gróf Karátsonyi Guidónak nagyon megtetszett ez a szép szokás, és 1882-ben, Rudolf trónörökös és Stefánia főhercegnő házasságkötésének évfordulóján 40 000 koronás alapítványt tett, amelyből pilisi birtokain évenként egy-egy rózsalányt jutalmaztak, s adtak férjhez.

Évente először 600, később 1200 korona erénydíjat kaptak a solymári, pilisvörösvári és pilisszentiváni rózsaleányok. Akkoriban ennyi pénzből házat lehetett építeni, a házasultak így megalapozhatták belőle jövőjüket. A jutalomra méltó hajadont a községi elöljáróság terjeszti fel az uraságnak. Előfordult, hogy sorsolással döntötték el az arra egyformán érdemes lányok között, hogy kit illessen az erénydíj.

Egyik évben Solymáron, a másikban Pilisvörösváron, a harmadikban Pilisszentivánon választottak rózsaleányt. A legelső esküvőt nagy hírverés és látványosságok közepette Solymáron tartották, 1882-ben. Az első rózsalány Thaller Borbála, férje Milbich Mihály volt, mindketten földműves családok gyermekei.

1885-ben meghalt Karátsonyi Guidó gróf, a nagy mecénás, alapítványtevő, művészetpártoló és jótékonykodó mágnás. A rózsaleányok esküvőjén azontúl fia, Jenő ült a főhelyen.

Az első vörösvári rózsaleány Sontag Mária volt. 1883. május 10-én ment férjhez Iflinger Mátyás zsellérhez. A 11. rózsaleányt, Schön Terézt 1913. május 25-én vezette az oltár elé Piltzinger János. (Ők később csere útján résztulajdonosává váltak az utolsó vörösvári földbirtokos, gróf Karátsonyi-Keglevich Imre kastélyának.)

Az idők folyamán 33 rózsalányt sikerült férjhez adni. Az utolsó rózsaesküvő 1914 májusában volt Pilisszentivánon, ahol Gábeli Teréz esküdött örök hűséget Háber Ádám csillésnek. Az esküvőket mindig májusban tartották, mivel Rudolf trónörökös és Stefánia hercegnő esküvője is májusban volt.

A rózsaesküvőknek az I. világháború, majd az alapítványi vagyon elértéktelenedése vetett véget.

Az utolsó vörösvári rózsalakodalom jegyespárja

Gróf Karátsonyi Jenő

1885. szeptember 15-én 68 éves korában meghalt Karátsonyi Guidó gróf. A művészetpártoló mágnással, számtalan díj alapítójával a Karátsonyi (Karácsonyi) család fénykora is véget ért. A következő három emberöltő alatt emberi gyarlóságok, történelmi igazságtalanságok és tragédiák következményeként a család folyamatosan elveszítette birtokait, vagyonát, társadalmi rangját. Palotái, kastélyai többsége is az enyészeté lett. (Innen adódik sorozatunk főcíme: Romló kastélyok, fogyó birtokok.) A továbbiakban ezen utolsó időszakról tudósít a krónikás: összeszedve azt a néhány hírt, hiányos adatot, amit az e témában folyó helytörténeti kutatásból eddig tudni lehet.

Karátsonyi Guidónak három fia született: Aladár, Jenő és Camillo. Apjukhoz hasonlóan császári és királyi kamarásként és a főrendiház tagjaként nagy méltóságú főurak voltak. A pilisi birtokokat (Pilisvörösvár, Pilisszentiván, Solymár) a középső fiú, Jenő örökölte. Pontosabban azt, ami a jobbágyfelszabadítás után maradt belőle. „1878 július 30-án hagyta jóvá a Pestvidéki királyi törvényszék 11.592/1878 számú határozatával gr. Karácsonyi Guidó földesúr és a solymári jobbágyok között létrejött úrbéres barátságos egyezséget, melynek következtében a jobbágyok által használt föld örök megváltás címén a birtokukba jutott, s a grófnak csak a község területének töredéke maradt meg.” (Seres István: Adalékok és emlékiratok solymár nagyközség történetéhez)

Karátsonyi Jenő 1861. augusztus 5-én született a Torontál vármegyei Beodrán, a család központi birtokán. Középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, majd jogot hallgatott a belgiumi Lovainban. Hazatérve a magyar-óvári gazdasági akadémián folytatta tanulmányait. 1869-ben kapcsolódott be az országgyűlés munkájába szabadelvű párti programmal. A felesége Andrássy Karolina grófnő volt.

A visszaemlékezések szerint a gróf ellentmondásos személyiség volt, aki tiszteletet és ellenszenvet egyaránt kiváltott az itt lakókból.

Akárcsak apjának, neki is voltak jótékony célú, nemes gesztusai. Így például az 1928-ban megalakult Magyar Máltai Lovagrend alapító tagja volt, s ő építtette a Budai várban azt az épületet, amely a rend székháza lett. Tovább ápolta a rózsaesküvők szép hagyományát is, igazán nem ő tehet róla, hogy a korona inflációjával az erénydíj elértéktelenedett.

Ugyanakkor vagyonát meghaladó fényűző életmódot folytatott, amit csak úgy tudott fenntartani, hogy birtokait szép lassan eladogatta. Krisztinavárosi palotáját is jelzáloggal terhelték meg. Zűrös vagyoni ügyei aláásták tekintélyét. Különösen a solymáriak zúgolódtak ellene. Kiderült ugyanis, hogy solymári földjeiből a gróf több földet adott el, mint amennyinek valójában birtokában volt. A birtokok egy részét ráadásul nagy adósság terhelte, amit az adásvételnél eltitkolt. Más méltatlanságok is fűződtek a nevéhez. Nem csoda, hogy perek sokaságát indították ellene.

Seres István, solymári helytörténeti kutató így ír erről:

„…a család a költekező, felelőtlen életmódot az apjuktól, gróf Karácsonyi Jenőtől örökölte. Birtokomban van a budapesti központi kir. Járásbíróság mint telekkönyvi hatóság 4031/1925 számú végzése, mely szerint Dávid Rezső és társai végrehajtóknak, gróf Karácsonyi Jenő elleni végrehajtási ügyben, a zárgondnok által 1919.- és 1924. évek között bírói letétbe helyezett, különféle ingatlanok bérjövedelmének a felosztására 1925. július 16-ára egy tárgyalást hívott össze. A tárgyalásra 97 hitelezőt (magánszemélyt, közöttük több solymári lakost, bankot, vállalkozót, ügyvédet stb.) idéztek meg, akiknek a gróf tartozott, és akik között a bíróság a letétben lévő összeget fel akarta osztani. Itt meg kell említeni, hogy ez volt ez az időszak, amikor a Korona az első világháború után igen komoly inflációs időben tönkrement. A bankban lévő betétnek a hitelezők közötti felosztása közvetlenül a Pengő bevezetése előtti időben történt, amikor a Korona már jóformán semmit sem ért.

Megemlítek itt egy a családomat ért sérelmet is. Nagyapám, már nehéznek érezve a község széléig való gyaloglást, a húszas évek végén meg kívánta vásárolni a gróftól, az iskola melletti volt vadászházat, (mai helyén van a Grimm féle üzlet) és az alku után a grófnak 800 Pengő foglalót adott. Az adásvételi szerződés megkötése előtt azonban a telekkönyvben megtudta, hogy a házat 30.000 cseh korona jelzálog terheli és ami lényegesen több volt, mint a ház értéke. Ezért a vételtől elállt és visszakérte a foglalót azzal az indokkal, hogy ezt a terhet az ügylet megkötése során ez eladó nem említette. A gróftól azonban a foglalót nem sikerült visszakapnia.” (Seres István: Adalékok és emlékiratok solymár nagyközség történetéhez)

A solymáriak annyira megharagudtak a grófra, hogy 1931-ben a régi paplak és a templom között vezető gróf Karátsonyi Jenő utcát József főherceg utcának nevezték át. Halála előtt egy hónappal a képviselő-testület mégis díszpolgárrá választotta a grófot. Seres István szerint „a község vezetői e gesztust a gróf súlyos betegségének hírére gyakorolták, abban a reményben, hogy a végrendeletből talán a község is részesedik.” A gróf vagyonából végül is a solymári templom egy igen értékes kristálycsillárt kapott.

A vörösváriak sokkal pozitívabban ítélik meg a gróf emlékét. Ez az emlékezet egyre erőteljesebben igényli, hogy a Szabadságliget visszakaphassa eredeti nevét. A Karátsonyi-liget fás, bokros területének felparcellázására a gróf halála előtti évben tervek készültek. Már korábban is történt árverezés a birtokból a földnélküliek földhöz juttatása érdekében. Az 1932-es tervek azonban nem pusztán a terület felparcellázását tartalmazták, hanem egy önállóan is életképes településrész létrejöttéről szóltak. Dr. Váradi Monika Mária így ír erről Vörösvári történet című szociográfiájában:

A gróf az „1932-es év folyamán elkészíttette a Karátsonyi Liget (a második világháborút követően Szabadság Liget) részletes terveit. E célból építési telkekre parcelláztatott 136 hold és 431 négyszögölnyi területet a maga birtokából, illetve a Karátsonyi Guidó-féle hitbizományi területből. Enyhítendő a lakhatás nehéz körülményein. A gróf úr és a község között részletes, kimerítő szerződés készült, mely a beépítés menetét, feltételeit szabályozta. A gróf úr és a terveket elkészítő Schön Mátyás építőmester elképzelései szerint a Liget, ha a falu részének tekintik is, saját intézményekkel, központtal rendelkező településrész lett volna: a tervrajzon szerepelt plébánia, községháza, óvoda, iskola, orvosi lakás, kultúrház, szemétlerakó valamint dögtér. A falu harmadik jellegzetes településegysége, a Liget – melynek alapjait tehát már a háború előtt megrajzolták –, csak a hatvanas években kezdett el gyors ütemben kiépülni, noha Karátsonyi Jenő örököse és nevelt fia, Imre gróf idején, a harmincas évek derekán, az építkezés, ha lassan is, megindult.”

A budai palota pazar bálterme

Egyébiránt azonban az Attila utcai palotájában dőzsölő gróf nem sokat törődött pilisi birtokaival. Elhanyagolta vörösvári kastélyát is. (Persze ez a valójában egy módosabb parasztháznak megfelelő épület nem hasonlítható össze a gyönyörű krisztinavárosi palotával, amit apja, Karátsonyi Guidó gróf építtetett.) Emiatt konfliktusba került a község vezetésével is. Egy 1927-es képviselő-testületi ülésről készült jegyzőkönyv szerint Liposits János bányaigazgató panasz tárgyává tette, hogy „Gr. Karátsonyi bérházánál az árnyékszékek évek óta nincsenek tisztítva, az udvarok trágyával és szeméttel telítve állanak, a kastélynál levő istállóból pedig a szennyvíz az utcára folyik ki. Előadja, hogy tudomása szerint az elöljáróság e tekintetben már több ízben tett feljelentést, de mind ez ideig érvényes intézkedés nem történt: javasolja, hogy ezen közegészség-ellenes állapotok megszüntetése iránt a járás főszolgabírájához tegyen a képviselő-testület előterjesztést, s ha az eredményre nem vezet, akkor a felsőbb hatóságokhoz fordul panaszával. ”

Végül egy pilisszentiváni visszaemlékezést idézünk, amely szeretettel festi le a grófot és feleségét:

„A grófi család amolyan hétvégi háznak használta az épületet. (A II. világháború után kifosztott és az utolsó tégláig széthordott szentiváni Karátsonyi-kastélyról van szó. – a szerk.) Ám nemcsak mulatni jártak ide népes társaságukkal, hanem más, a falu számára fontos események alkalmával is. Ilyen volt például 1930-ban a bérmálás. A bérmálás előtti napon megérkezett már Svoy püspök úr, aki a kastélyban lett elszállásolva. Este az énekkar a kántor vezetésével még szerenádot is adott neki. A gróf úr és a grófné természetesen szintén részt vettek a bérmáláson és a hittanvizsgán, mely a templom udvarán zajlott. A gyerekek az iskola felőli oldalon voltak felsorakozva. Velük szemben a templom felőli oldalon a hársfa alatt, székeken ültek az előkelőségek. A grófi családon kívül ott volt Scheier képviselő úr, a főjegyző úr, és a falu vezetése.

A gróf úr közepes termetű, inkább köpcös, pofaszakállas ember volt, fekete öltönyben. A grófnő borsózöld, hosszú csipkegalléros ruhát viselt, egy nagy karimájú fehér kalappal. A hittanvizsgán az a két leány, aki a legjobban felelt, aranyláncot kapott a grófnétól ajándékba. Ez akkor nagy elismerést jelentett.” (Ifjabb Neubrandt Ferenc: Volt egyszer egy kastély)

Gróf karácsonyi és beodrai Karátsonyi Jenő 1933. októberében hunyt el. Temetésére így emlékezik vissza Majthényi Miklós, a földbirtokos Majthényi család tagja 1937-ben kelt levelében:

„Gróf Karácsonyi Jenő eltemetésének a solymári templomban magam is tanúja voltam. Nagy tömegben zajlott le a Templom téren a temetési szertartás. A templomban a mellékoltár és a szószék közötti részen fel voltak szedve a padlólapok, ahol a koporsó számára megfelelő hely volt kiképezve. Ott helyezték el a halottat örök nyugalomba, majd a padlólapokat újból visszahelyezték.”

A Karátsonyi-liget parcellázása

A település képében, szerkezetében, az itt élők szokásaiban egyik földesúri család sem hagyott olyan mély nyomokat, mint gróf karácsonyi és beodrai Karátsonyi Guidó és leszármazottai. A Karátsonyi-liget parcellázása a Bányatelep létrejötte után a legjelentősebb változást jelentette Pilisvörösvár településstruktúrájában. Érdemes ezért bővebben is szólni róla.

Nemrégiben átlapoztam a pilisvörösvári képviselő-testület üléseinek jegyzőkönyveit a Pest megyei Levéltárban. Az 1932-es év üléseit tartalmazó kötetből kimásoltam annak az ülésnek az anyagát, amelyben a vörösvári képviselők megtárgyalták gróf Karátsonyi Jenő kérelmét a Karátsonyi-liget (ma: Szabadságliget) parcellázására vonatkozólag. A képviselők helyben hagyták a kérelmet, ugyanakkor számos feltételt szabtak a grófnak az engedély fejében. Ha ezen feltételek mindegyike maradéktalanul teljesült volna, akkor a Szabadságliget a múlt század közepétől a település legvonzóbb részévé válhatott volna: kövezett utcákkal, járdákkal, fasorokkal, saját intézményekkel. Valójában több mint 70 év után sem értük el még a kívánt állapot…

A telekfelosztási vázrajzok szerint 136 kataszteri hold került felosztásra Karátsonyi Jenő birtokából. A közterületek ebből 30 kataszteri holdat tettek ki. A házhelyek legalább 150 négyszögölnyi területtel bírtak, az utcákat 12, ill. 16 méter szélesre tervezték.

A továbbiakban a parcellázásról szóló határozatból idézünk néhány fontosabb részletet:

A községi képviselő-testület kimondja, hogy gróf Karátsonyi Jenő nagybirtokosnak a Pilisvörösvár község határában elfekvő és részben magántulajdonát képező, részben pedig a gróf Karátsonyi Guidó féle hitbizományhoz tartozó (…) ingatlanoknak a bemutatott felosztási terv, illetve vázrajz szerint háztelkekre való felosztását és értékesítését (…) az alább foglalt kikötések mellett megengedi (…):

1. Köteles a felosztást kérő tulajdonos a becsatolt utca és közterület kimutatáson (itt következik a helyrajzi számok felsorolása – a szerk.) hrzi. számok alatt feltüntetett az utak, utcák, terek, iskolák, óvodák, községháza, temető, szemétrakodó és dögtér céljaira kijelölt területeket a községnek természetben és ingyenesen átengedni, azokat Pilisvörösvár község, mint erkölcsi testület tulajdonába minden fenntartás és korlátozás nélkül ingyenesen bocsájtani és ezen ingatlanokat a telekkönyvben a község tulajdonául tehermentesen bejegyeztetni, illetve a telekkönyvvezetés tárgyát nem képező közterületeket tehermentesen bejegyeztetni.

2. Köteles a felosztás kérő az utcákat és utakat kiépíteni és pedig: járdák az úttesttől szegélykővel határolandók el, a járdák szélessége legalább 2-3 méter legyen, az úttest és a gyalogjárók között a csapadék levezetésére vízelvezető árkok készítendők 1-1 méter mélységben az úttest, illetve az utca mindkét oldalán. A járdák a helyi szokásnak megfelelően murvával vagy salakkal burkolandók, az úttest pedig kőanyaggal makadámszerűen kiépítendő, az utak és utcák szabályszerűen, a szokott távolságra befásítandók; úgy az utak, mint az utcák kiépítését, a gyalogjáró elkészítését, valamint a fásítást a felosztást kérő tulajdonos a saját költségén köteles a házhelyeken megindult építkezés előrehaladásának megfelelően foganatosítani…

3. Köteles a felosztást kérő tulajdonos a parcellázandó területen a közvilágítási hálózatot a szükséghez képest saját költségén bevezetni, azoknak fenntartásáról saját költségén gondoskodni és a közvilágítási áramdíjat a saját költségén fizetni mindaddig, amíg a letelepülők községi adójából az anyaközségnek erre fedezete lesz. A közvilágítási lámpákat a felosztást kérő az építkezés menete szerint ugyanolyan arányban és mennyiségben tartozik elhelyezni, mint azok az anyaközségben vannak elhelyezve.

4. Köteles a felosztást kérő szükség esetén az utakat, utcákat és tereket feltölteni, a vizek levezetéséről és elvezetéséről a saját költségén gondoskodni, s az ezen pontban foglalt kötelezettsége a telekfelosztást kérőnek mindaddig fennáll, ameddig a jelen feltételek teljesítése mellett kiképzett utcákat, utakat, fásítást, vízelvezetéseket a község további fenntartására át nem veszi. Mindazonáltal még az így kiképzett utakat is a község csak azon esetben veszi át további fenntartásra, ha a felosztás alá kerülő egyes házhelytömböknek legalább 60%-át már értékesítették és beépítették, mindezen időpontig az utak, utcák, fásítás s a vízelvezető árkok fenntartásáról, illetve szükségszerű további kiépítéséről felosztást kérő tartozik saját költségén gondoskodni.

6. Köteles a levente gyakorlótér céljára a telekfelosztást kérő által megjelölt 5000 négyszögölnyi területet a községnek az ingatlan jelenlegi forgalmi árában átengedni…

8. Köteles továbbá a plébánia és kultúrház céljára a (itt következik a helyrajzi számok felsorolása – a szerk.) hrzi. számú ingatlanokat a községnek ingyenesen átengedni…

(A határozat összesen 15 pontban sorolja fel a kikötéseket.)

Indokok: A kérelmezett telekfelosztás engedélyezendő volt, mert az ingatlan a községgel összefüggő területet képez és házhelymegosztás céljára alkalmas. A házhelyekre szükség van, mert községünk központi fekvésénél fogva állandóan nagyobb mértékben fejlődik, Budapest közelségénél fogva pedig lakossága állandóan szaporodik.

Az általános feltételek a vármegyei szabályrendelet rendelkezéséből kifolyólag községi köztekintetekből voltak megállapítandók, a részleges kikötéseket pedig az anyaközség közérdeke kívánta meg.

A telkek értékesítésére vonatkozó megkötés a parcellázás és az ezzel kapcsolatos építkezések rendszeresebb folyamata érdekében célszerűségi szempontból volt szükséges.

Gróf Karátsonyi Jenő díszpolgárságáról és haláláról

A vörösvári képviselő-testület határozata 1933. augusztus 24-én:

A képviselő-testület Gróf Karátsonyi Jenő Ő Nagyméltóságát valóságos belső titkos tanácsost Pilisvörösvár község földesurát és kegyurát a község felvirágoztatása körül szerzett érdemeiért egyhangú lelkesedéssel a község díszpolgárává választja.

Egyben utasítja a községi elöljáróságot, hogy ezen megválasztásról Ő Nagyméltóságát táviratilag értesítse, a díszpolgári oklevél elkészítése – annak ünnepélyes átadása iránt intézkedjen, s intézkedése eredményét jelentse be.

A vörösvári képviselő-testület határozata gróf Karátsonyi Jenő halálakor:

A képviselő-testület Karátsonyfalvi és Beodrai Gróf Karátsonyi Jenő valóságos belső titkos tanácsosnak – Pilisvörösvár község díszpolgárának – földesurának – és kegyurának 1933. évi október hó 21-én történt elhalálozását egyhangú és őszinte részvéttel tudomásul veszi, elhalálozása felett érzett legőszintébb részvétét jelen határozatával is kifejezi, és emlékét jegyzőkönyvileg megörökíti.

Gróf Keglevich-Karátsonyi Imre

Az Attila utcától a Tompa Mihály utcáig

Az utolsó vörösvári gróf története

Kopasz homlokú, ritkás bajuszú, jóságos mosolyú ember tekint reánk egy esküvői fotón. Kedvesen komikus, ahogy a Máltai Lovagrend egyenruhájában pózol a lépcső alján: a kissé kinőtt kabát, a pocakja fölött felcsatolt kard, a tábornoki vállrojtok mosolyt fakasztóak. De mindez csak a korra jellemző kötelező maskara; a rend, amelynek tagja volt, minden tiszteletet megérdemlőn a jóságot, a szeretetet, a rászorulókon való segítést tekintette legfőbb céljának. Ő maga is ilyen ember volt: aki az ősöktől örökölt birtokok maradékát is szétosztotta, elajándékozta. Amit meg nem: azt kicsalták vagy elvették tőle. Imre gróf, az utolsó vörösvári földesúr közismerten jóságos, meleg szívű ember volt. Egy olyan dermesztő korban, amely a lopást, a rablást állami közintézménnyé tette, s amely az erkölcsi értékrendet, mint egy homokórát, a feje tetejére állította.

Imre gróf szüleivel és nővérével

A fogadott fiú

Az utolsó vörösvári földesúr nem volt vér szerinti fia az 1933-ban elhunyt Karátsonyi Jenőnek. A tipikusan dzsentri életmódot élő, birtokait eladogató, gyönyörű budai palotáját is zálogba csapó gróf már idős volt, amikor szörnyű csapás érte: egyetlen fia, László öngyilkos lett. Mivel fiú utód nélkül maradt, adoptálta a család Keglevich-ágához tartozó unokaöccsét, Imrét, ráhagyva minden örökségét: a maradék földeket, a váltókat, peres ügyeket, és a jelzáloggal terhelt budai palotát.

Gróf Keglevich-Karátsonyi Imre nem az az ember volt, aki a vagyon széthullását meg tudta volna akadályozni. A gazdasághoz nem sokat értett. Ellenben szeretett utazgatni, bejárta egész Európát, négy nyelven beszélt, művelt, tájékozott ember volt. És kenyérre lehetett volna kenni, olyan jó szívű. Gazdatisztjei moroghattak is vele: ha kért tőle valaki egy kocsideréknyi szénát, szó nélkül adott neki, s azzal se igen törődött, ha az illető az egész kazlat elvitte.

A harmincas évek vége felé az egykori mesés vagyonból már szinte alig maradt valami. A birtokok, paloták jó része a hitelezők kezén volt. Az Attila utcai palotát is fel kellett hagyni.

(Az épület nem sokkal később áldozatául esett a nácizmus térhódításának. A magyar kormány Hitlernek szánt gesztussal ugyanis német birodalmi iskolát kívánt építeni a helyére. 1938-ban ezért az épületet lebontották. Gróf Kará-tsonyi Guidó fényes palotája, amelynek termeiben sok neves művész megfordult, amelynek képtára messze földön híres volt, a földdel vált egyenlővé. A sors fintora, hogy a náci iskola sohasem épült meg...)

A palota híres képtára

A tejesfiúból lett titkár

Imre gróf titkárával, Gyurkó Péterrel együtt kiköltözött Vörösvárra. A harmincas évek végétől e két különböző társadalmi osztályú ember sorsa összefonódott egymással. Gyurkó Péter Boldogkőváraljáról érkezett a fővárosba, hogy agrármérnöki tanulmányokat folytasson. Egyetemi tanulmányai mellett tejkihordásból élt. Az Attila utcai Karátsonyi-palotába is ő vitt tejet. Egyszer a gróf találkozott vele a palota lépcsőjén. Szóba elegyedtek, s a gróf nyomban megtette személyi titkárának az éles eszű, intelligens fiatalembert.

Kiköltözve Vörösvárra kezdetben abban az épületben laktak bérlőként, amely korábban a bányaigazgató szolgálati lakása volt.

(Az épületet a vörösváriak később Szakinak hívták, mert ez lett az ötvenes években a szakszervezet székháza. Ma a Napos Oldal Szociális Központ található itt.) Később átköltöztek a Templom téri kúriaépületbe, amit a vörösváriak kissé túlozva „kastélynak” neveztek.

Gyurkó Péter Vörösváron ismerkedett meg későbbi feleségével, aki pénztárosként dolgozott a vasútállomáson. 1944. június 27-én házasodtak össze. Az esküvőre a gróf pazar nászajándékkal lepte meg az ifjú párt: 50 hold földet adományozott nekik. Szegény gróf nem tudta, hogy e nemes gesztussal később szinte a vesztét okozza titkárának: az ötvenes években ugyanis megaláztatás és üldöztetés várt a néhány holdnyi földnél többel rendelkező gazdákra.

A násznép

Égszakadás

Fél évvel az esküvő után a háborús helyzet kiéleződött, 1944 decemberében az orosz csapatok kiverték a németeket Vörösvárról, és beszállásolták magukat a házakba. A katonák semmire sem vigyáztak, eltüzelték a bútorokat, s szinte mindent tönkre tettek. A volt bányaigazgatói házban például lovakat tartottak. De nem ám az istállóban, hanem a szobákban! Ekkoriban sok bútornak, műkincsnek, berendezési tárgynak, étkészletnek lába kelt. De legalább az épületeket nem hordták szét, mint például Szentivánon a Karátsonyiak volt vadászkastélyát.

(Ez az épület a harmincas évektől vélhetően már nem volt a család birtokában. Kezdetben óvoda működött benne, majd a háborúban textilraktár lett. A háborús cselekmények megkímélték ugyan, de az oroszok kifosztották. A maradékot a helyiek vitték haza. Amikor látták, hogy az épületnek nincs gazdája, téglánként elhordták az épületet. Ma a vízmű épülete és lakóházak vannak a helyén. Nem menekült meg a fosztogatástól a karátsonyiak beodrai kastélya sem. A berendezést néhány nap alatt széthordták. A falu népéből sokan hetekig részegek voltak a grófi pince kifosztása miatt.)

Indulás az esküvőre a vörösvári kúriából

A vörösvári kastély

A háború után a gróf és a Gyurkó család a Templom téri kúriában lakott. A gróf agglegény volt, a szülei már meghaltak, legközelebbi hozzátartozója a nővére volt, akit a kommunista rezsim deportált. (Marita – így szólította őt a gróf – az ötvenes évek derekán Vörösvárra költözött, a Fő úton bérelt lakást. Néhány évre rá továbbköltözött a lányaihoz Lengyelországba. A visszaemlékezések szerint a két Keglevich-testvér nem volt túlzottan jó viszonyban egymással.)

A Templom téri épület, amely az akkori telekkönyvezés szerint az 1-es helyrajzi számot viselte, téglalap alakú volt, középen hosszúkás udvarral. Kapuja fölött a Karátsonyi család majolika címere volt látható, amely a Zsolnay-gyárban készült. A Templom térre néző helyiségekben lakószobák voltak, hátrébb pedig konyha, kamra és kocsiszín. Leghátul voltak az istállók, a pince és a magtár. Hátul ki lehetett menni a gazdasági udvarra, ahol a disznóólak, oldalt egy szűk átjárón pedig a plébánia felőli részre, ahol a tyúkólak és a lucernás volt. A kert a plébániáig és a mai Iskola utcáig húzódott.

A gróf a kapu melletti lakószobát használta, Gyurkóék a keleti szobában laktak. A kapu másik részén lévő lakásban egy darabig a Gyurkó-nagyszülők éltek, akik szintén a gróf gazdaságában dolgoztak. Gyurkó Péter ekkor már nemcsak a titkára, hanem intézője is volt a grófnak. Nemcsak a gróf megmaradt földjein, de a saját 50 holdján is gazdálkodott.

A proletárok kora

Az ötvenes évek elejére egyre nehezebb lett a helyzetük. A beszolgáltatások, a különféle adók szinte lehetetlenné tették a gazdaság fenntartását. Vörösváron is eluralkodott a kulákellenes hisztéria, mindennaposak lettek a zaklatások.

„Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, reszkessetek, mert feltámadt az elnyomott proletár” – harsogta az új sláger, amit az úttörők teli tüdőből énekeltek az iskolában. Elnyomott proletárból pedig hirtelen nagyon sok lett. Egyik közülük annyira komolyan vette a „reszkessetek”-et, hogy leverte a kúriáról a grófi címert. Igaz, sokat nyomot a latba az az üveg pálinka is, amit jutalomként kapott. Ugyanő volt az is, aki a Vásár téri polgári iskola angyalos címerét leverte. A templomtornyon lévő grófi címert csak azért nem kalapálta le, mert nem érte el: rövid volt a létrája.

Egy bizonyos Malmaricsné nevű másik „elnyomott proletár” elvtársnő rendre megjelent a gróféknál néhány AVH-s kíséretében és apránként mindent begyűjtött a házból: könyveket, rádiót, gyanús berendezési tárgyakat… Csak nagyon kevés dolgot kaptak vissza azután. A rádiót ugyan visszaszolgáltatták, de le volt plombálva: csak a Kossuthot lehetett rajta fogni… Amikor a padláson egyszer egy üres tejeskannát találtak, Malmaricsné azzal üvöltötte tele az udvart, hogy „A büdös kulákjai, mások éheznek, ők meg tejben-vajban fürdenek…”

Gyurkó Péter idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Nem akart belerokkanni az értelmetlen küzdelembe, ezért úgy döntött a gróffal együtt, hogy átadják a gazdaságot a Tsz-nek, s vele együtt beszolgáltatnak mindent: földeket, állatokat, eszközöket. Budapesten vállalt azután segédmunkát a gázgyárban. Tudta, agrármérnöki diplomájával volt kulákként úgysem kaphat állást.

1953-ra a grófnak az összes vagyonából már csak a Templom téri kúria maradt meg. Tudta, hogy előbb-utóbb ezt is elveszik tőle, ezért inkább elcserélte egy kis házra a Tompa Mihály utcában. Ezt azután – biztos, ami biztos – Gyurkóékra íratta. A volt kúriába (ha úgy tetszik: grófi kastélyba) az a Piltzinger János költözött be, akinek a feleségét – az utolsó vörösvári rózsaleányként – még gróf Karátsonyi Jenő házasította ki.

Az egykori kúria területén ma több család lakik. A régi épület egy részét – főleg a gazdasági részeket – már elbontották, s új lakóházakat építettek, más részét még ma is használják. Így azokat a szobákat is, ahol a háború után a gróf és a Gyurkó-házaspár lakott.

A Tompa utcában

A gróf és volt intézőjének családja beköltözött a Tompa utcai házba, amelyben összesen két szoba és egy konyha volt. Az épület vakolatlan volt és beázott. Fürdőszoba volt ugyan benne, de nem lehetett használni. Az alsó szinten lakott a gróf, fent pedig Gyurkóék, akiknek két gyermekük született: Péter és László. Szegények voltak, nem volt pénzük rendbe hozatni a házat.

A grófot, Vörösvár egykori kegyurát, Marlok plébános úr segítette, ahogy tudta – viszonzásképpen az egyházközségnek évtizedeken át nyújtott anyagi támogatásért. A plébános úr adott két vaskályhát is, különben télen megfagytak volna. A gróf kapott időnként csomagot a Máltai Lovagrendtől is.

Gyurkó Péter közben elvégzett egy lakatostanfolyamot és a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalatnál kapott állást. A felesége asszisztens lett a Réthy doktor úr mellett. Később kesztyűkötést vállalt, amibe a fúk is besegítettek. Megvoltak hát valahogy, bevakolták a házat, megjavították a fürdőszobát…

A gróf nagyon szerette a két Gyurkó-gyereket, akik gyakran bementek hozzá beszélgetni vagy játszani, amikor kicsik voltak, még az iskolába is elkísérte őket. Mindkettőjüknek a keresztapja is volt. Az idősebbiket Pitukámnak szólította, a fiatalabbat Lacuskának. Az osztálytársaik úgy hívták őket: a grófgyerekek. Már ez is elég volt ahhoz, hogy osztályidegennek tekintsék őket. Plusz még hozzájött azonban, hogy az apjuk kulák volt. Az úttörőcsapatból ezért ki is zárták őket.

Imre gróf öregkorában

A gróf öregkorára nagyon „szentes” lett, gyakran járt templomba. Még ekkor is megsüvegelték az emberek, nem a grófi címe miatt, hiszen az addigra már semmit sem ért, hanem mert egész életében jó szándékú ember volt, s a legtöbben szerették és tisztelték a faluban. Vélhetően a deportálástól is emiatt menekült meg.

Még élete vége felé is meglátogatta őt egy hölgy, aki annak idején az Attila utcai palotában volt szobalány nála. Már régóta nem tartozott hűséggel, szolgálattal neki. De azért rendre felkereste, hogy amivel tudja, segítse őt. Egy elveszett kor csodálni való gesztusával…

Epilógus

A gróf és egykori titkára mindössze néhány év különbséggel hunyt el. Gyurkó Péter egy szívinfarktust követően halt meg 1965-ben. Ez már az 5. vagy 6. infarktusa volt, a korábbiakat mind átvészelte. A gróf két évre rá követte. Életének utolsó évében nem akarván terhére lenni a családnak, felvétette magát a piliscsabai szeretetotthonba, de azért továbbra is sokat időzött a Tompa utcai házban. Fiatal korában kezdődött sérve idős korára olyan súlyossá vált, hogy nehezen, görnyedten tudott csak járni, és a kanapén ülve aludt. Gyurkóék évek óta mondogatták neki, hogy műtesse meg, de hajthatatlan volt. Mire nagy nehezen – a plébános úr segítségével – elcibálták őt az orvoshoz, már késő volt. Kiderült, hogy rákos. A Kerepesi temetőben temették el.

Gyurkó Péter ma családjával a Karátsonyi-ligeten él. Mechanikai műszerészként dolgozott, ma nyugdíjas. Öccse már elhunyt, családja a Tompa utcai házban lakik. A cikkünkben látható fényképeket Gyurkó Pétertől kaptuk kölcsön. Gróf Keglevich-Karácsonyi Imre, az utolsó vörösvári gróf történetét is jórészt az ő visszaemlékezései alapján tudtuk feleleveníteni.

Fogarasy Attila

(Az írás „Romló kastélyok, fogyó birtokok” címmel jelent meg folytatásokban a Vörösvári Újság 2004-2005-ös számaiban.)

Forrásmunkák:

Fogarasy-Fetter Mihály: Pilisvörösvár története és néprajza

Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Reprint kiadás. Helikon Kiadó, 1987.